Te is észrevetted már, hogyha egy kisbaba fölé hajolsz, sokszor a hátad mögé néz a vállad fölött és gyakran mosolyog, gőgicsél, vagy csak figyel? Vajon, kit figyelhet? Csak nem angyalt lát? De bizony angyalt, általában a téged kísérő őrangyalodat látja, aki örömmel kommunikál vele. Mi felnőttek már nagyrészt elveszítettük annak a képességét, hogy úgy lássuk őket, mint a kisgyermekek, mert ahogy cseperedtünk, szép lassan bezárult a homlokunk közepén elhelyezkedő spirituális „kameránk”, a harmadik szemünk. De ez miért történik? Vagy van rá befolyásunk, hogy ez a velünk született képesség megmaradjon?

A kisgyermekek szoros köteléke az égiekhez

Amikor egy gyermek megszületik, még szoros kapcsolatba áll azzal a világgal, ahonnan a lelke egy emberi testbe költözött. Testi érzékelése csak lassan fejlődik, ismerkedik a földi benyomásokkal és még szokja magát, a létezést. Mivel még nem lát teljesen jól, sokszor észreveheted, hogy csak néz, különösen egy pont felé figyel. Ilyenkor égi barátait látja, az angyalokat, akik folyamatos információval látják el őt és segítik hozzászokni a földi élethez. Ha nyitott és érzékeny vagy, te is észrevehetsz fényjelenségeket, különleges illatokat, fuvallatokat kisbabád körül. Ezek az angyalok jelenlétét jelentik.

Amikor már el tudja mondani, mit lát

Biztosan hallottál már olyan sztorikat, amikor egy kisgyerek egy kedves, mosolygós valakivel beszélget, vagy jókat játszik vele, amikor egyedül van. Sokan képzeletbeli barátként azonosítják és sajnos nem is veszik komolyan, mondván, hogy élénk a fantáziája, majd kinövi. Tény, hogy egy kisgyerek fantáziavilága színes és benépesíthetik kitalált figurák, vagy mesehősök, de amikor komolyan mesél egy-egy ilyen beszélgetésről, vagy feltűnően sokat néz egy pont felé, például a sarokba és ott lát valakit, akivel kommunikál, érdemes azon elgondolkodni, hogy az őrangyala van jelen.

Ne bagatellizáld el, hagyd őt látni!

Általában az angyalokat hatalmas, szárnyas lényként ábrázolják, de a gyerekek a leggyakrabban teljesen átlagos kinézetű emberként látják őket és az is gyakori, hogy egy eltávozott rokon lelke szegődik védőangyalként gyermeked mellé. Hagyd mesélni róla, ne faggasd, ne kérdőjelezd meg, ők még sokkal nyitottabbak, befogadóbban és ártatlanabbak, engedd, hogy úgy beszéljenek róla, ahogy maguktól teszik, te is légy nyitott és elfogadó. Vedd őt komolyan, érezze, hogy veled bármiről beszélhet, ezzel egy nagyon szoros bizalmi kapcsolatot alapozhatsz meg.

Ne hagyd, hogy bárki megkérdőjelezze, vagy kinevesse!

A felnőttek jelentős része pont ezért veszíti el ezt a képességét, mert kinevették, kigúnyolták, letorkollták, hogy ne hadováljon össze mindenfélét és persze, hogy ez azzal jár, hogy a látás szép lassan elhalványul és szép lassan bezárul a harmadik szem. A társadalmi elvárások, befolyások, azok a hatások, amik az élet során érik a gyermekedet szép lassan bezárják ezt a csatornát és elveszíti ezt a képességét. Ez egyáltalán nem törvényszerű, hiszen ha a számára legfontosabb közegben támogatásra talál és komolyan veszik, elfogadják, nemcsak megőrizheti, hanem fejlesztheti is ezt a képességét.

Hogyan tudsz segíteni?

Beszélgessetek, sokat, légy nyitott! Persze, hogy még nem úgy fogja kifejezni magát, ahogy egy felnőtt beszélne egy ilyen élményről „szakszerűen”, de ez még nem azt jelenti, hogy amit mond, az nem igaz. Mi már eltávolodtunk az égiek világától, de nekik ez még teljesen természetes, hiszen a szívük is sokkal nyitottabb. Akár még a tanítód is lehet, hiszen általa újra élhetsz egy olyan élményt, érzést, amit esetleg te is tapasztaltál kiskorodban, csak nem mertél beszélni róla, vagy nem találtál befogadó közeget. Lehet, hogy gyermeked pont azzal a karmikus feladattal született hozzád, hogy visszavezessen az égiekkel való kapcsolatfelvételre.

Forrás: woohoo.hu (saját cikk)

Fotó: AI

Biztosan te is elgondolkoztál már azon, hogy lehet-e valamilyen spirituális képességed. Esetleg el is játszottál a gondolattal, hogy milyen jó lenne, ha… Például mások gondolataiban olvasni, vagy előre megérezni valamilyen nagy eseményt, fenyegető veszélyt, meghallani valamilyen túlvilágról, vagy az égiektől érkező üzenetet, látni a szellemeket, angyalokat, belelátni a jövőbe… azt hiszem, ezt vég nélkül sorolhatnánk. Nehogy azt hidd, hogy ezek közül némelyik lehetetlen, mert igenis létezik. Sokan élnek közöttünk, akik valamilyen spirituális képességgel rendelkeznek és mégcsak nem is tudnak róla, vagy nem foglalkoznak vele, pedig elég konkrét jelei vannak. Nézzük, milyen érzések, „tünetek” utalhatnak arra, hogy különleges képességeket birtokolhatsz!

A néha idegesítő fülcsengés

Arra mindenképp fel szeretnénk hívni a figyelmedet, hogy a fülcsengésnek, fülzúgásnak lehetnek szervi okai, és a tinnitus nevű betegség jele is lehet, ezért ha gyakran zúg, vagy cseng a füled, az legyen az első dolgod, hogy ezt kivizsgáltatod. Viszont ha nincs semmilyen orvosilag igazolt oka, elképzelhető, hogy tisztán halló vagy. Ebben az esetben, ha a spirituális fejlődés útjára léptél, megnyílhat az a képességed, amit pszichikus hallásérzéknek is neveznek. Általában az angyalaid jelzik, hogy kommunikálni szeretnének veled, vagy felhívják valamire a figyelmedet, amit majd meg kell hallanod. Ha ezután a jelenség után halk suttogást hallasz, az égiek kommunikálnak veled. Ha ezt tapasztalod, próbálj meg ellazulni és ráhangolódni erre a frekvenciára és kérd angyalaid és a felsőbb éned segítségét ahhoz, hogy számodra érthető és világos üzenetet kapj. Ne légy türelmetlen, nem mindig sikerül rögtön, hiszen ezek égi frekvenciák, meg kell tanulni rájuk hangolódni és ez gyakorlást igényel.

Amikor a szemed sarkából látod, hogy valami, vagy valaki ott van…

Persze, ha odakapod a fejed, rögtön eltűnik és joggal kérdőjelezed meg magad, hogy nem a szemed káprázott-e, igen, ez is gyakran előfordul. Itt is érdemes szemészeti vizsgálattal meggyőződni arról, hogy teljesen egészséges a látásod és a vérnyomásodat is érdemes ellenőriztetni. De amikor azt tapasztalod, hogy nem a szemed játszadozik veled és egyre gyakrabban látsz suhanó árnyakat, vagy olyan fényjelenségeket, amik nem illannak el azonnal, joggal lehet az a sejtésed, hogy tisztán látó vagy. Először ijesztőnek tűnhet, hiszen ha olyat látsz, amit más nem és még kapcsolatba is sikerül lépnie veled, lehet, hogy az az első gondolatod, hogy hallucinálsz. Próbálj megnyugodni és megtudni, ki akar kommunikálni veled. Kérd az angyalaid segítségét, hogy biztosítsanak számodra védelmet és tegyék számodra érthetővé a kommunikációt. A tisztán látás gyakran párosul tisztán hallással is és gyakran érezheted azt, hogy ugyanúgy tudsz beszélni a jelenéssel, mint bármelyik embertársaddal.

Amikor fizikailag is érzed mások baját

Vannak emberek, akik képesek átérezni mások problémáit és megértik azokat, együttérzést tanúsítanak. de amikor azt veszed észre magadon, hogy nem csak együttérzel a másikkal, hanem szabályosan a zsigereidben érzed a másik problémáját, szabályosan átveszed tőle, vagy ha előre megérzel bizonyos dolgok bekövetkeztét, lehetséges, hogy a tisztán érzés képességét mondhatod magadénak. Ez nem csak embertársaid esetében igaz, hanem akkor is, ha úgy érzed, soha nem vagy egyedül, mintha folyamatosan figyelnének, követnének. Ilyenkor rákapcsolódsz egy másik dimenzió rezgésszintjére és az ott található lények vibrációját érzékeled. Ennek a tapasztalása is először olyan érzést kelthet, hogy azt hiheted, ez a paranoia egyik tünete, de ha nem félelmet kelt benned és nincs rossz érzésed, elképzelhető, hogy égi támogatóid jelenlétét érzékeled. Gyújts meg egy gyertyát, fehér zsálya füstölővel, vagy palo santoval tisztítsd meg a teret és kérd meg angyalaidat, hogy kizárólag a pozitív energiát közvetítő lényeket érzékelhesd és csak ők kerülhessenek közel hozzád.

Ezek a képességek gyakorlással fejleszthetőek. A lényeg az, hogy ha ezek közül valamelyiket tapasztalod, először mindig győződj meg róla, hogy egészséges vagy és nincs semmilyen betegséged, aminek a tüneteként jelentkezett. Ha erről megbizonyosodtál, adj hálát a képességedért és próbáld fejleszteni meditációval, gyakorlással. Arról ne feledkezz meg, hogy mindig kérj védelmet és segítséget angyalaidtól, mert ez biztosítja számodra, hogy tiszta szándékkal, félelem nélkül, jó célok érdekében tudd kibontakoztatni, használni képességedet!

Forrás: woohoo.hu (saját cikk)

Fotó: pexels

Tudom, hogy te is hálás vagy azért, ha valami sikerül, legyőztél valamilyen nehézséget vagy valaki szívességet tesz neked. De tudsz-e hálás lenni minden különösebb ok nélkül és tudod azt, hogy ez miért jó és lenne fontos a mindennapi életed során? A hála érzése és megtapasztalása az egyik leghatékonyabb módja annak, hogy kapcsolatba kerülj a lelkeddel. Ilyenkor olyan energiák hatnak át, amitől úgy érezheted, kapcsolatba kerülsz az univerzum teremtő erejével. A hála a szív teljessége, amellyel korlátoktól és félelemtől mentesen tartasz a szeretet felé és az egód hangja elcsendesül.

Kezdd egy egyszerű leltárral!

Ülj le és nézz körül. Mi az, ami körülvesz, akár tárgyi, akár szellemi értelemben? Gondolj a legegyszerűbb, legegyértelműbb dolgokra: légy hálás a kényelmes kanapéért, amin ülsz, a meleg ruháért, ami rajtad van, az eszközért, amin ezeket a sorokat olvasod. Adj hálát a levegőért, ami lélegzéskor betölti a tüdődet, a látásodért, hogy el tudod olvasni a szavakat, az elmédért, hogy megérted, amit olvasol vagy egészen egyszerűen csak pusztán a létezésedért. Értékeld azt, hogy amit éppen ebben a pillanatban látsz, szagolsz és érintesz, az az élet folyamata anélkül, hogy bármit is tenned kéne érte. Érezd át azt a szeretetet, amit a kapcsolataid jelentenek a számodra és azt fogod tapasztalni, hogy egyre több olyan pillanat jut az eszedbe, amikor csodák történtek veled.

Kezdj el hálanaplót írni!

Minden spirituális hagyomány filozófusa és bölcse azt tanítja, hogy a hála gyakorlása kulcsfontosságú a boldogság, a kiteljesedés és a jólét mélyebb megtapasztalásához. A napi hálaadás egyik legkorábbi szószólója Baruch Spinoza holland filozófus rabbi volt és azt javasolta, hogy egy hónapon keresztül minden nap tegyük fel magunknak a következő három kérdést:

• Ki vagy mi inspirált ma?
• Mi hozott ma boldogságot?
• Mi hozott ma vigaszt és mély békét?

Ne ismételd meg az előző napok tételeit, próbálj meg olyan apróságnak tűnő dolgokat találni, amely örömet okozott, például egy telefonbeszélgetés egy barátoddal, kellemes idő volt, amikor el kellett indulnod, megtaláltad a kedvenc nyakláncodat vagy bármilyen kis apró mozzanat, amitől jobb kedvre derültél.

Levélírás azoknak, akiknek hálás vagy

Sorolj fel legalább öt olyan embert, akik hatással voltak az életedre. Válassz ki egyet és írd meg neki, milyen hálás vagy azért, amiért megváltoztatta az életedet vagy segített akkor, amikor a legnagyobb szükséged volt rá. Ha teheted, add is oda neki, meg fogsz lepődni, milyen mélyen fogja érinteni az, hogy ilyen módon fejezed ki iránta a háládat, hiszen szóban lehet, hogy gyakran teszed, de leírva súlya és ereje van, hiszen az, hogy időt és energiát szántál arra, hogy leírd, nagy elismerés és maradandó kinyilatkoztatás. Egy ilyen levelet újra és újra el lehet olvasni és aki kapja, többszörösen átérezheti a megbecsülés és a szeretet érzését.

Tegyél egy hálasétát!

Ez a gyakorlat kifejezetten hasznos akkor, ha feszült vagy stresszes vagy, mert a mozgás eleve enyhíti ezeket az érzéseket. Szánj egy fél órát arra, hogy egy parkban, erdőben vagy valahol a természetben tegyél egy sétát és közben gondolj azokra a dolgokra, amikért hálás vagy. Ha annyira levert vagy, hogy nem jut eszedbe semmi, nézz körül és adj hálát a körülötted lévő szépségért, a virágok illatáért, a fák enyhet adó árnyékáért, a lábad alatt zizegő levelekért, mindenért, amit a sétád közben tapasztalsz. Ha figyelsz az érzékszerveidre, mit hallasz, látsz, szagolsz, ráébredsz, mennyi mindenért lehetsz hálás és ez szépen lassan megváltoztatja a hangulatodat, megnyugszol és feltöltődsz.

Váljon napi gyakorlatoddá, kezdd egy rövid imával reggel, akár még az ágyadban felkelés előtt és este zárd a napodat egy hálaadó imával. Nem kell különös rituálé, használd a saját szavaidat, légy őszinte és közvetlen. Egy idő után észre fogod venni, hogy sokkal nyugodtabb, kiegyensúlyozottabb, optimistább vagy és egyre jobban kapcsolódsz nem csak önmagadhoz, hanem az univerzum energiáihoz is.

Forrás: woohoo.hu (saját cikk)

Fotó: pixabay

Ültem a semmi szélén. Nem olyan semmi volt, mint a Végtelen történetben, semmibb volt. Olyan volt a csend, ami már fájt. Hallgatott az ég, vagy én nem hallottam, nem mozdult semmi és én úgy döntöttem, befejezem az egészet. Szembesülve az összes hibámmal, baklövésemmel és a jelenlegi abszurd helyzettel, nem láttam értelmét tovább küzdeni. Önvád marcangolt, félelem és fájdalom, haszontalan, öntelt kis senkinek éreztem magam és vártam, hogy elnyeljen az a feneketlen semmi, ami körülvett. Annyira fáradt voltam, hogy már gondolkodni sem volt erőm. Bámultam a mély feketeséget, ami bennem és körülöttem volt. Nem akartam semmit és azt sem akartam, hogy bárki akarjon velem kezdeni valamit. Nem akartam, hogy segítsenek, csak süllyedni akartam a feketeségbe, beolvasztani a létemet egy egyszerű, tudatlan vegetációba, amiben semmire sem kell többet gondolnom.

Becsuktam a szemem és vártam a véget. De amikor újra kinyitottam, nem a fekete semmi vett körül. Egy börtöncellában találtam magam, nagyon mélyen a föld alatt. Tudtam, hogy odalent vagyok és azt is tudtam, hogy teljesen egyedül. Körülnéztem a kopár, levegőtlen cellában és egyszer csak észrevettem egy kuporgó lényt a sarokban. Iszonyúan nézett ki. Sovány testén rongyokban lógott a ruha, teste szabályosan rothadt a sebektől. Lehajtott fején a haj tépett, koszos tincsekben takarta el arcát és nem szólt semmit, nem nézett fel, nem is mozdult meg. Kíváncsiságom és döbbenetem legyőzte a közönyömet és odamentem hozzá. Éreztem, hogy nem szólíthatom meg és ahogy mellétérdeltem, annyira elkezdtem sajnálni, hogy elfelejtettem, mi a saját bajom. Elöntött a szánalom és azon kezdtem el gondolkodni, hogyan segítsek rajta. Az álla alá nyúltam és elkezdtem egy vizes ronggyal lemosni az arcát, ami felismerhetetlen volt a sebektől. Nem nyitotta ki a szemét, de hagyta. Aztán inni adtam neki. Nem szólt, nem köszönte meg, egyszerűen csak hagyta.

Minden éjszaka visszatértem hozzá. Napközben tettem a dolgom. Senki nem tudta, mi történik velem, a külvilág felé bezárkóztam, csak a feladataimat végeztem el, de senkivel nem kommunikáltam. Sőt, kértem a barátaimat is, hogy hagyjanak. Most el kell vonulnom, be kell zárkóznom, ki kell valamiből jönnöm és ezt csak egyedül tudom végigcsinálni.

Minden alkalommal kicsit jobban lett. Gyógyulgattak a sebei, fényesedett a haja, kicsit kiegyenesedett. Szemei még csukva, szótlan, görnyedt, de láttam a lassú változást. Teljesen elfelejtkeztem arról, hogy szerettem volna befejezni ezt az életet, annyira lefoglalt az az izgalom, amit ennek a törékeny kis betegnek a gondozása okozott. Egyik éjszaka, amikor bementem hozzá, már féltérden volt, egy botra támaszkodott és felém fordította arcát. Még az arcába lógott a haja, de még így is ledöbbentett a felismerés.

Az a nyomorult kis valaki ott ÉN vagyok.

Oda akartam rohanni, megölelni, kihozni, megmenteni, de nem engedte. Elfogadta a színtiszta energiát, amivel itattam, elfogadta a mosdatást, ápolást, de nem szólt, nem nyitotta ki a szemét, nem engedte magát megölelni. Elkezdtem hozzá beszélni, megmondtam, hogy felismertem, biztattam, hogy meg fog gyógyulni, hogy kihozom innen, újra egyek leszünk, mert szükségem van rá, nem hagyom elveszni, talpra állítom és minden rendben lesz.

Sokáig így ment. Aztán egyik nap, amikor dolgozni mentem, kora reggel felszállt a villamosra egy furcsa nő. Őrült mosoly volt az arcán, leült velem szemben és azt éreztem, hogy szinte a vesémbe mászik. Szabályos rosszullétet kezdtem érezni. Betolakodott az aurámba, vizslatott, kémlelt és nem tudtam semmit tenni, nem volt rajtam semmilyen védelem. Magamban ordítva hívtam Mihály arkangyalt, jöjjön védjen meg. Meg is jelent, de akkor éreztem börtönbeli lényemet, ahogy felkapja a fejét, kinyitja a szemét, ami valami egészen félelmetes zöld fényben izzott. A szememen keresztül ránézett a nőre akinek arcára ráfagyott a dermesztő vigyor, megmerevedett egy pillanatra és a következő megállónál zavartan leszállt.

Ahogy leszállt, mintha valami sötét, súlyos, fullasztó valami zuhant volna le rólam, mire beértem a munkahelyemre, szabályosan jó kedvem lett! Tudtam, hogy odabent, odalent az a másik énem élni akar, nyeri vissza az erejét és meg akar védeni.

Aznap éjszaka állva találtam gyógyulófélben lévő énemet. Még a botra támaszkodott, de sebei begyógyulva, haja simán hátrafésülve, dereka egyenes volt. Még a szeme csukva volt, de mintha halványan elmosolyodott volna. Meg akartam köszönni, hogy megvédett, meg akartam ölelni, de még mindig nem engedte. Csak bólintott és utamra bocsájtott.

Egy darabig nem látogattam. Egyszerűen tudtam, hogy most nincs szüksége rám, kicsit magára kell hagynom és újra fel kell fedeznem magam körül a világot. Újra meg kell tanulnom örülni a napsütésnek, a madárdalnak, annak, hogy melegszik az idő és főként annak, hogy élek.

Amikor újra meglátogattam, egy ragyogó, egészséges lény fogadott. A botra már nem támaszkodott, forgatta a kezében, a feje fölött, rám nézett és mosolygott!

Sírtam. Hosszú idő óta valami hihetetlen boldogságot éreztem és végre megértettem, hogy nincs reménytelen helyzet.

Ő jött oda hozzám... és megölelt. Tudtam, hogy most már nem kell félnem. Nem fenyeget a semmi, a bizonytalanság és az elveszés réme.

Nem olyan régóta már beszél is hozzám. Beszélgetünk. Elmondta, hogy még nincs itt az ideje, hogy elhagyja a börtöncellát, mert ez már neki nem börtön, hanem menedék. Angyali védelem alatt áll, senki nem juthat be, csak én.

Én – magamhoz.

Hamarosan eljön az idő, amikor kijön. Akkor újra egyek leszünk, egy erővel, egy tudattal, egységben.

Kedves Barátom, aki ezeket a sorokat olvasod, ne várd, hogy bármilyen tanulságot levonjak ebből a történetből. Bár ennek a néhány hónapnak ez a furcsa eseménye alaposan megváltoztatott, sok mindenre megtanított és talán még bölcsebb is lettem általa, nem azt a célt szolgálja, hogy a spiritualizmus zászlajára egy újabb szalagot kössek vele. Egyszerűen csak leírtam azt az élményt, ami elvezetett odáig, hogy újra megszeressem önmagam...

Na, most akkor hogy is van ez?

Amikor történik valami, ami alapjaiban rengeti meg biztonságunkat és úgy vág ki minket a komfortzónánkból mint a gazdája azt a szegény macskát, aki a nagydolgát szeretné elvégezni, túlnyomó részben nem az az első gondolatunk, hogy, hurrá, köszönöm, mekkora leckét kaptam, milyen jó, hogy szintet léphetek és megint kipipálhatok egyet a teljesített karmikus feladataim közül.

Dehogyis.

Megijedünk, pánikba esünk, dühösek leszünk, adott esetben a legváltozatosabb káromkodásokkal fűszerezve illetjük azt a szitut, amivel szembesülünk.

Gyakran kétségbeesünk és a legsötétebb verziókat kezdjük el gyártani a helyzet kimenetelévek kapcsolatban. Zuhanunk bele az elménk kreálta szakadékba, és hogy ne legyen annyira egyszerű, az aljára érve még egy jó adag posványt is találunk, amibe szépen nyakig belemerülünk.

Elárulom neked, hogy ez egyáltalán nem baj. Sőt, ezt bizony most meg kell élned. Meg kell ismerned a lelked sötét oldalát, az indulataidat, szembe kell nézned azzal, hogy nem minden a te irányításod alatt van.

Bizony, szembe kell nézned a félelmeiddel – és tudod mit? Igenis, gyártsd le a legrosszabb verziót. Tedd fel a kérdést, mi a legrosszabb, ami történhet és dolgozz vele. Megtörtént, mit tehetek én. Nem visszafelé nézve, hogy mit tehettem volna, mit csinálhattam volna másképp, mit rontottam el… nem. Ennek az elemzése, kiásása majd akkor nyer létjogosultságot, amikor túl vagyunk rajta. Kizárólag a jelen szituációval dolgozva, megoldáscentrikusan. Természetesen ez azután tud működni, amikor már kicsit lecsendesedik az elme, jól kidühöngtük, adott esetben alaposan kisírtuk magunkat.

Hidd el, amikor elkezded a munkát, hirtelen meglátod, hogy nem is egy verzió létezik. A legrosszabb nem is annyira vészes, mert adódik belőle egy másik lehetőség és új utat nyithat. Megmutatja, hogy képes vagy olyan dolgokat meglépni, ami eddig eszedbe sem jutott, hogy arra te is képes vagy.

És itt utalnék vissza a címre!

Hiszen miért kellene a legrosszabbnak történnie? Miért ne lehetne jól kijönni a helyzetből? Pláne, hogy szembenéztünk a legrosszabbal, legyártottuk a forgatókönyvet is. Na, és itt jön a lényeg. Oké, hogy megírtuk a sztorit, de marad a fiókban, nem állítjuk színpadra. Egy sokkal profibb kivitelezőre bízzuk ezt a részét.

Úgy hívják, Univerzum.

Persze, nevezheted Istennek, Teremtőnek, Angyali seregeknek. Tedd kedved és hited szerint. Te megtetted a magad részét. Számba vetted a lehetséges kimeneteleket, átgondoltad azt, hogy mi történhet akkor, ha így vagy úgy lépsz, cselekszel. Felkészültél arra, hogy bármennyit is teszel az ügy érdekében, bármilyen kimenetelt is szeretnél, nem rajtad múlik minden és nem mindig befolyásolhatod a végkifejletet. Tehát, a magad emberi részét beletetted, így egy dolgod van már csak. Nem beleragadni a sötét gondolatokba, hanem tudatosan, szinte átprogramozva az agyadat, átlendíteni magadat a bizalom energiájába. Bízva abban, hogy bármi történik, az a te javadat szolgálja, még akkor is, ha akkor ezt nem így érzed. Mert előbb vagy utóbb igenis rájössz majd, hogy miért nem vettek fel, mért bocsájtottak el, miért késted le a vonatot… végtelenségig sorolhatnám a példákat. A betegségeknek, baleseteknek ugyanígy oka van, de erről majd egy másik írásban olvashatsz.

Tudom, hogy ez így első hallásra furának is tűnhet. Nem is egyszerű, sokszor nem is megy segítség nélkül. Ezért ha úgy gondolod, segíthetek neked ebben a Theta Healing csodálatos módszerével, keress bátran. 😊 

„Nem szabad félnem.
A félelem az elme gyilkosa.
A félelem a kis halál, mely teljes megsemmisüléshez vezet.
Szembenézek félelmemmel.
Hagyom, hogy áthaladjon rajtam, fölöttem.
És amikor mögöttem van, utána fordítom belső tekintetemet, követem útját.
Amikor a félelem elment, nem marad semmi, csak én magam.”
(Dűne: Bene Gesserit - Félelem elleni litánia)

De az első lépés mindig az, hogy beismerem, elfogadom a félelmet. Nem tagadom, nem söpröm a szőnyeg alá….

Én mindig hajlamos voltam arra, hogy tagadjam. Én nem félek semmitől, nincs okom rá, semmi nem árthat. De féltéseim, aggódásaim sokszor öltöttek testet észrevétlenül szorongássá, rossz kedvvé válva. Tagadtam, hogy ne mérgezze létem örömét, ne akadályozza az öröm áramlását. Viszont be kellett látnom, hogy sokkal alattomosabban fertőz és hatalmasodik el rajtam, mint ahogy azt valaha is hittem volna.

Ezért szembenézek a félelmeimmel. Beismerem, hogy vannak. Belátom, hogy az igazi harcos nem sebezhetetlen. Megtanulok azzal élni, hogy az emberi lét igenis tele van veszélyekkel és szembe kell állni velük. Szembefordulni és azt mondani: gyere…

Haladjon át rajtam, fölöttem, érezzem, váljak vele eggyé.

Mert akkor ismerem meg igazán és akkor tudom annyira elgyengíteni, hogy belőlem távozva ne legyen már más dolgom, mint hogy utána nézzek és maradjak csak magam. 

A létezés papírvékony, ingatag perifériáján úgy döntöttem, elegem van a túlélés vergődéséből és megkeresem a megélés beteljesedését.

Szerettem volna úti batyu nélkül menni, de zsákomba önmagától csomagolódtak be a hasznavehetetlen, de tulajdonomat képző holmik: csalódások, megbántások, bizalmatlanság, kétségek, harag, nem-értés, felháborodás, sértődöttség.

Hátamra ugrott magától a pakk, nem tudtam nem magammal vinni. Jó súlya volt, már az első lépéseknél éreztem, alig tudom cipelni. Fogalmam sem volt arról, hogy könnyedre tervezett laza túrámon hogyan vergődök majd el így a célig.

Elindultam lassan és a haszontalan pakk az egómmal szövetkezve életre kelt és élősködő útitársaimmá váltak. Egyfolytában arról győzködtek, hogy bárhová megyek is, nem szabadulhatok tőlük, stabilan beférkőztek tudatomba, szívembe, lelkembe és kétségeimmel csak táplálom, erősebbé teszem őket. Parazitaként rágták be magukat sejtjeim legbelsejébe, nem törődve azzal, hogy ezzel pusztítanak, rombolnak.

Vonszoltam magam, "minden mindegy" érzéssel, hagyva, hogy rágjanak, feléljenek élősködőim és lassan azt vettem észre, hogy fogalmam sincs arról, hová is tartok, ki is vagyok, mit is szeretnék magammal kezdeni.

Nem szabtam magamnak határidőt, hogy mikorra kell odaérnem valahová, ezért megengedtem magamnak egy kis pihenőt. Önmagam szemlélve jöttem rá, hol is vagyok.

Seholföldén.

Egy olyan helyen, ami nincs, mert nem létezhet még magamba forduló, általam alkotott kreálmányként sem. Mert ha létezne, ott ragadnék az idők végezetéig, vállamon az egyre jobban eluralkodó, sziszifuszi teherrel és sem jelenem sem múltam, de még jövőm sem nyerne értelmet. Egész létezésemet kérdőjeleztem meg a hátamon kapaszkodó haszontalanságokkal, azzal, hogy hajlandó voltam cipelni őket.

Ezért feleszmélve a beletörődésből, elkezdtem kipakolni a zsákot.

A csalódásokat megköszöntem. Hiszen ha nem csalódom, nem ismerem meg azt az érzést, milyen az, ha valamiben rendületlenül hiszek és valóban azt kapom, amire számítottam. Vagy még jobbat annál. Megköszöntem, hogy megkímélt a sors valami még nagyobb bukástól, idejében kiderült, hogy nem kell nekem az, amiről azt hittem, szükségem van rá. Ahogy átalakult a sok csalódás szükséges megtapasztalássá, lassan el is oszlott az éterben.

Megkönnyebbültem, kiegyenesedtem, pakoltam tovább, jobb kedvem lett, éreztem, hogy most fordulok a jó irány felé.

Jöttek a megbántások. Velük könnyű dolgom volt, mert nem vagyok haragtartó. Csak annyi dolgom volt, hogy megbocsássak minden szurkálásért, hazugságért, átverésért… ők maguktól mentek el és kézen fogva távoztak a sértődöttséggel együtt.

Harag, felháborodás… komolyan, már elkezdtem nevetni. Ezek mi a fenének nekem? Haragszom, mert valami nem úgy történt, ahogy szerettem volna? Pedig pont azért történt másképp, mert nekem úgy lett jobb. Vagy felháborodom, mert az én nézetem szerint nem tetszik a kép? Ennyire nem lehetek ostoba! Pápá, felesleges holmik. Kukába veletek.

Nem-értés. Ugyan már… magammal vagyok a legtürelmetlenebb? Nem vagyok hajlandó tanulni? Vagy nem tudnám elfogadni azt, amit nem értek, mert nem kell értenem, csak elfogadnom? Most komolyan, ez nehézséget okoz?

Bizalmatlanság: na, ő ragaszkodó kis jószág. Azt hiszem, őt megpróbálom elcserélni esélyadásra. Szerintem jó üzletet fogok kötni.

Kétségek. Igen, nem véletlenül lapult meg a táska legmélyén. Egyszerűen nem tudom eldönteni, hogy ő ragaszkodik hozzám ennyire, vagy én hozzá. Hiszen sokszor ő segített abban, hogy ne menjek bele olyan dolgokba, amikről később beigazolódott, hogy jól döntöttem. És mivel kétségeim vannak afelől is, hogy vigyem- e magammal vagy sem, kicsit még cipelni fogom. Nagy szerencsém, hogy ő a legkönnyebb terhem, de az is igaz, hogy ő szokott a legjobban megkínozni.

Na jó… segítséget kérek. Őt rábízom az égiekre. Vegyék el ők – vagy rakják vissza a zsákomba, ha szükségem lesz rá, hogy ne hozzak elhamarkodott döntést, esetleg meg kell védenem magam valamitől.

Úgy érzem, Seholfölde most már egész jó kis hely lett.

Paeli Suutari mondta: Ha túl sok fájdalom és öröm ér egyszerre és ebbe belefáradunk, akkor erre egyes indián törzseknél ezt mondják: „Most megállunk és megvárjuk a lelkünket, míg utól nem ér.”

Achilles ínszalagszakadásom volt. Hosszú, fájdalmas volt a gyógyulás, de mégis életem egyik legjobb időszaka volt. Tele felismeréssel, ráébredésekkel, tanulással. Nemcsak a testem lassult le a mozgáskorlátozottság miatt, hanem a szellemem, lelkem is. Ki lett rántva a talaj a lábam alól szó szerint, de annak felismerése, hogy erre miért volt szükség, mindent mást megvilágításba helyezett.

Amíg nem állhattam rá sérült lábamra, addig járókerettel közlekedtem, aztán jött a mankó. Lassan, lépésről lépésre nyertem vissza egyensúlyomat és fokozatosan, óvatosan terheltem a lábamat, megfontoltam minden mozdulatot. Minden nap kicsit többet, kicsit merészebben, de nagyon vigyázva.

Persze, következett a gyógytorna, fizikoterápia, a műtéti seb kezelgetése, hónapokba tellett, amíg félelem és persze mankó nélkül tudtam közlekedni és felszállni egy tömegközlekedési járműre. A testem csodálatosan alkalmazkodott a megváltozott helyzethez, szépen gyógyult és sokszor már azt vettem észre, hogy nem sántítok és egyre hosszabbak lettek az olyan időszakok is, amik fájdalommentesen teltek el.

Eggyel nem számoltam, hogy a lábammal egyidejűleg a lelkem is nagyot esett. A szellemem sokat fejlődött, gyarapodott ezidő alatt, de szegény lelkem leült az út szélére a kanyarban és sérülten, elhagyatottan sírdogált.

Amikor észrevettem, rájöttem arra, hogy alaposan lemaradt, mert amíg én a testem rehabilitációjával voltam elfoglalva, a lelkemnek semmilyen segédeszköz, mankó nem jutott és egyedül nem volt képes velem haladni.

A mankót receptre írták fel, kiváltottam a gyógyászati segédeszköz boltban, mint ahogyan a lábamat gyógyító mediwalkert is. De a lelkemnek is kell egy segédeszköz.

Biztos vagyok benne és hiszem is, hogy van egy égi patika.

Önmagam orvosaként felírok neki egy mankót, és egyből a patika vezetőjéhez, Istenhez fogok a recepttel menni. Tudom, hogy segédei, az angyalok testreszabott segédeszközt fognak nekem az irányítása alatt készíteni és biztos vagyok benne, hogy teljes lesz a gyógyulás. Hiszek, bízom a reményemben, hiszek az Isteni tervben és az Univerzum nagyszerű zsenialitásában.

Úgyhogy, fürödve Isten szeretetében és vallva azt, hogy a hit feltétlen bizalom, nincs más dolgom, mint még jobban lelassulni, sőt, meg is állni egy kicsit, hogy megvárjam, míg utol nem ér a lelkem.

Ez egy 2021-es írásom, visszaolvasva úgy éreztem, megosztom veled, mert az égi patikus a magam írta receptre a Theta Healing csodálatos meditációs módszerét adta ki, életem végéig, korlátlan mennyiségben való fogyasztásra. 😊

Amikor olyan dologban szabunk magunknak határidőt, aminek nem lehetünk aktív részesei, nem befolyásolhatjuk, egy olyan korlátot szabunk magunknak, ami elveszi annak a lehetőségét, hogy minden akkor történjen meg, amikor itt az ideje. A határidő lejártakor ha nem történik semmi, csalódás ér, előtte frusztráció, türelmetlenség vesz erőt rajtunk és az értetlenség, tehetetlenség érzése borítja el elménket.

Saját magunknak állítunk fel időkorlátot elvéve annak a lehetőségét, hogy pontosan akkor történjen meg valami, amikor a karma törvénye szerint is minden érintett készen áll.

Az Univerzum ránk reagál. A korlátokkal nem csak magunkat, hanem a tökéletes isteni tervet is akadályozzuk és kétségbe vonjuk azt, hogy minden a mi érdekünkben történik. Soha nem előbb, soha nem később, mindig akkor, amikor ott van az ideje, mert csak akkor lehet tökéletes. Ebben legtöbbször az egó kebelbarátja a türelmetlenség, a legkészségesebb partner… Próbálja felülírni az Isteni időzítés létjogosultságát, hiszen, mi itt a Földön emberi időszámítás szerint gondolkodunk, de a Teremtő lélekidő szerint időzít, egy olyan globális látásmóddal, aminek mi emberi lények az emberi gondolkodásunkkal még csak közelébe sem vagyunk.

Egy örökké, természeténél fogva mindig cselekvő embernek ez a legnagyobb lecke: nem cselekedni, nem történtetni a dolgokat, szinte vakon és süketen, teljes hittel a Mindenhatóra bízni a megoldást.

… és tiszta szívvel elfogadni a döntést, mert ha abban a pillanatban nem is azt kapjuk, amit szeretnénk és esetleg fájdalmas is, tudnunk kell, hogy nekünk mégis az a legjobb, hiszen ezt egy olyan erő irányítja, ami soha nem az adott pillanatot, hanem minket a teljes valónkban, összességében lát. 😊

Senki nem vitatja, hogy a kés éles.

Számtalanszor jártam úgy, hogy nem figyeltem, vagy kapkodtam és elnyestem valamelyik ujjam, sőt, egyszer annyira beleszaladt a kezembe, hogy a sebészeten kötöttem ki…

Tehát, akkor ez egy haszontalan holmi lenne, mert sebesülést okoz? Dehogyis. Egész egyszerűen meg kellett tanulni használni. Mi kellett még? Odafigyelés, türelem, gyakorlat.

Valahogy így van ez azokkal az érzésekkel is, amik először sérülést okoznak.

Nem dobhatjuk sutba azzal, hogy nem használjuk többet, mert ártalmasak. Küzdeni sem érdemes ellenük, mint ahogy a késnél sem lehetünk élesebbek. Tehát nem harcolni kell ellenük, hanem el kell sajátítani a velük való bánásmódot.

Használni, együtt élni  kell velük megtanulni. Mint ahogy a betegségnél sem elég csak a lázat csillapítani, mert az csak a tünet kezelése, meg kell találni a betegséget kiváltó okot és azt gyógyítani- vagy az immunrendszert megerősíteni annyira, hogy legyőzze a kórt. A kiváltó okot kell megtalálni és azt átgondolni, kielemezni, leásni a legmélyére, hogy miért váltja ki bennünk azt a hatást, ami legyengít és nem hagyja átélni a létezés örömét.  A legkegyetlenebb, legkínzóbb érzést is el kell fogadni, meg kell élni, ízekre szedni és fel kell boncolni, hogy aztán olyan eszközzé váljon a kezünkben, ami a javunkat szolgálja. Igen, addig számtalan sérülést szerzünk. A legtöbbjük nem is fog heg nélkül gyógyulni. De legyenek ezek harci sebek, annak emlékei, hogy képesek vagyunk az ellenünk fordított fegyverrel saját magunkért harcolni…