„Nem szabad félnem.
A félelem az elme gyilkosa.
A félelem a kis halál, mely teljes megsemmisüléshez vezet.
Szembenézek félelmemmel.
Hagyom, hogy áthaladjon rajtam, fölöttem.
És amikor mögöttem van, utána fordítom belső tekintetemet, követem útját.
Amikor a félelem elment, nem marad semmi, csak én magam.”
(Dűne: Bene Gesserit - Félelem elleni litánia)

De az első lépés mindig az, hogy beismerem, elfogadom a félelmet. Nem tagadom, nem söpröm a szőnyeg alá….

Én mindig hajlamos voltam arra, hogy tagadjam. Én nem félek semmitől, nincs okom rá, semmi nem árthat. De féltéseim, aggódásaim sokszor öltöttek testet észrevétlenül szorongássá, rossz kedvvé válva. Tagadtam, hogy ne mérgezze létem örömét, ne akadályozza az öröm áramlását. Viszont be kellett látnom, hogy sokkal alattomosabban fertőz és hatalmasodik el rajtam, mint ahogy azt valaha is hittem volna.

Ezért szembenézek a félelmeimmel. Beismerem, hogy vannak. Belátom, hogy az igazi harcos nem sebezhetetlen. Megtanulok azzal élni, hogy az emberi lét igenis tele van veszélyekkel és szembe kell állni velük. Szembefordulni és azt mondani: gyere…

Haladjon át rajtam, fölöttem, érezzem, váljak vele eggyé.

Mert akkor ismerem meg igazán és akkor tudom annyira elgyengíteni, hogy belőlem távozva ne legyen már más dolgom, mint hogy utána nézzek és maradjak csak magam.