Na, most akkor hogy is van ez?

Amikor történik valami, ami alapjaiban rengeti meg biztonságunkat és úgy vág ki minket a komfortzónánkból mint a gazdája azt a szegény macskát, aki a nagydolgát szeretné elvégezni, túlnyomó részben nem az az első gondolatunk, hogy, hurrá, köszönöm, mekkora leckét kaptam, milyen jó, hogy szintet léphetek és megint kipipálhatok egyet a teljesített karmikus feladataim közül.

Dehogyis.

Megijedünk, pánikba esünk, dühösek leszünk, adott esetben a legváltozatosabb káromkodásokkal fűszerezve illetjük azt a szitut, amivel szembesülünk.

Gyakran kétségbeesünk és a legsötétebb verziókat kezdjük el gyártani a helyzet kimenetelévek kapcsolatban. Zuhanunk bele az elménk kreálta szakadékba, és hogy ne legyen annyira egyszerű, az aljára érve még egy jó adag posványt is találunk, amibe szépen nyakig belemerülünk.

Elárulom neked, hogy ez egyáltalán nem baj. Sőt, ezt bizony most meg kell élned. Meg kell ismerned a lelked sötét oldalát, az indulataidat, szembe kell nézned azzal, hogy nem minden a te irányításod alatt van.

Bizony, szembe kell nézned a félelmeiddel – és tudod mit? Igenis, gyártsd le a legrosszabb verziót. Tedd fel a kérdést, mi a legrosszabb, ami történhet és dolgozz vele. Megtörtént, mit tehetek én. Nem visszafelé nézve, hogy mit tehettem volna, mit csinálhattam volna másképp, mit rontottam el… nem. Ennek az elemzése, kiásása majd akkor nyer létjogosultságot, amikor túl vagyunk rajta. Kizárólag a jelen szituációval dolgozva, megoldáscentrikusan. Természetesen ez azután tud működni, amikor már kicsit lecsendesedik az elme, jól kidühöngtük, adott esetben alaposan kisírtuk magunkat.

Hidd el, amikor elkezded a munkát, hirtelen meglátod, hogy nem is egy verzió létezik. A legrosszabb nem is annyira vészes, mert adódik belőle egy másik lehetőség és új utat nyithat. Megmutatja, hogy képes vagy olyan dolgokat meglépni, ami eddig eszedbe sem jutott, hogy arra te is képes vagy.

És itt utalnék vissza a címre!

Hiszen miért kellene a legrosszabbnak történnie? Miért ne lehetne jól kijönni a helyzetből? Pláne, hogy szembenéztünk a legrosszabbal, legyártottuk a forgatókönyvet is. Na, és itt jön a lényeg. Oké, hogy megírtuk a sztorit, de marad a fiókban, nem állítjuk színpadra. Egy sokkal profibb kivitelezőre bízzuk ezt a részét.

Úgy hívják, Univerzum.

Persze, nevezheted Istennek, Teremtőnek, Angyali seregeknek. Tedd kedved és hited szerint. Te megtetted a magad részét. Számba vetted a lehetséges kimeneteleket, átgondoltad azt, hogy mi történhet akkor, ha így vagy úgy lépsz, cselekszel. Felkészültél arra, hogy bármennyit is teszel az ügy érdekében, bármilyen kimenetelt is szeretnél, nem rajtad múlik minden és nem mindig befolyásolhatod a végkifejletet. Tehát, a magad emberi részét beletetted, így egy dolgod van már csak. Nem beleragadni a sötét gondolatokba, hanem tudatosan, szinte átprogramozva az agyadat, átlendíteni magadat a bizalom energiájába. Bízva abban, hogy bármi történik, az a te javadat szolgálja, még akkor is, ha akkor ezt nem így érzed. Mert előbb vagy utóbb igenis rájössz majd, hogy miért nem vettek fel, mért bocsájtottak el, miért késted le a vonatot… végtelenségig sorolhatnám a példákat. A betegségeknek, baleseteknek ugyanígy oka van, de erről majd egy másik írásban olvashatsz.

Tudom, hogy ez így első hallásra furának is tűnhet. Nem is egyszerű, sokszor nem is megy segítség nélkül. Ezért ha úgy gondolod, segíthetek neked ebben a Theta Healing csodálatos módszerével, keress bátran. 😊 

„Nem szabad félnem.
A félelem az elme gyilkosa.
A félelem a kis halál, mely teljes megsemmisüléshez vezet.
Szembenézek félelmemmel.
Hagyom, hogy áthaladjon rajtam, fölöttem.
És amikor mögöttem van, utána fordítom belső tekintetemet, követem útját.
Amikor a félelem elment, nem marad semmi, csak én magam.”
(Dűne: Bene Gesserit - Félelem elleni litánia)

De az első lépés mindig az, hogy beismerem, elfogadom a félelmet. Nem tagadom, nem söpröm a szőnyeg alá….

Én mindig hajlamos voltam arra, hogy tagadjam. Én nem félek semmitől, nincs okom rá, semmi nem árthat. De féltéseim, aggódásaim sokszor öltöttek testet észrevétlenül szorongássá, rossz kedvvé válva. Tagadtam, hogy ne mérgezze létem örömét, ne akadályozza az öröm áramlását. Viszont be kellett látnom, hogy sokkal alattomosabban fertőz és hatalmasodik el rajtam, mint ahogy azt valaha is hittem volna.

Ezért szembenézek a félelmeimmel. Beismerem, hogy vannak. Belátom, hogy az igazi harcos nem sebezhetetlen. Megtanulok azzal élni, hogy az emberi lét igenis tele van veszélyekkel és szembe kell állni velük. Szembefordulni és azt mondani: gyere…

Haladjon át rajtam, fölöttem, érezzem, váljak vele eggyé.

Mert akkor ismerem meg igazán és akkor tudom annyira elgyengíteni, hogy belőlem távozva ne legyen már más dolgom, mint hogy utána nézzek és maradjak csak magam. 

A létezés papírvékony, ingatag perifériáján úgy döntöttem, elegem van a túlélés vergődéséből és megkeresem a megélés beteljesedését.

Szerettem volna úti batyu nélkül menni, de zsákomba önmagától csomagolódtak be a hasznavehetetlen, de tulajdonomat képző holmik: csalódások, megbántások, bizalmatlanság, kétségek, harag, nem-értés, felháborodás, sértődöttség.

Hátamra ugrott magától a pakk, nem tudtam nem magammal vinni. Jó súlya volt, már az első lépéseknél éreztem, alig tudom cipelni. Fogalmam sem volt arról, hogy könnyedre tervezett laza túrámon hogyan vergődök majd el így a célig.

Elindultam lassan és a haszontalan pakk az egómmal szövetkezve életre kelt és élősködő útitársaimmá váltak. Egyfolytában arról győzködtek, hogy bárhová megyek is, nem szabadulhatok tőlük, stabilan beférkőztek tudatomba, szívembe, lelkembe és kétségeimmel csak táplálom, erősebbé teszem őket. Parazitaként rágták be magukat sejtjeim legbelsejébe, nem törődve azzal, hogy ezzel pusztítanak, rombolnak.

Vonszoltam magam, "minden mindegy" érzéssel, hagyva, hogy rágjanak, feléljenek élősködőim és lassan azt vettem észre, hogy fogalmam sincs arról, hová is tartok, ki is vagyok, mit is szeretnék magammal kezdeni.

Nem szabtam magamnak határidőt, hogy mikorra kell odaérnem valahová, ezért megengedtem magamnak egy kis pihenőt. Önmagam szemlélve jöttem rá, hol is vagyok.

Seholföldén.

Egy olyan helyen, ami nincs, mert nem létezhet még magamba forduló, általam alkotott kreálmányként sem. Mert ha létezne, ott ragadnék az idők végezetéig, vállamon az egyre jobban eluralkodó, sziszifuszi teherrel és sem jelenem sem múltam, de még jövőm sem nyerne értelmet. Egész létezésemet kérdőjeleztem meg a hátamon kapaszkodó haszontalanságokkal, azzal, hogy hajlandó voltam cipelni őket.

Ezért feleszmélve a beletörődésből, elkezdtem kipakolni a zsákot.

A csalódásokat megköszöntem. Hiszen ha nem csalódom, nem ismerem meg azt az érzést, milyen az, ha valamiben rendületlenül hiszek és valóban azt kapom, amire számítottam. Vagy még jobbat annál. Megköszöntem, hogy megkímélt a sors valami még nagyobb bukástól, idejében kiderült, hogy nem kell nekem az, amiről azt hittem, szükségem van rá. Ahogy átalakult a sok csalódás szükséges megtapasztalássá, lassan el is oszlott az éterben.

Megkönnyebbültem, kiegyenesedtem, pakoltam tovább, jobb kedvem lett, éreztem, hogy most fordulok a jó irány felé.

Jöttek a megbántások. Velük könnyű dolgom volt, mert nem vagyok haragtartó. Csak annyi dolgom volt, hogy megbocsássak minden szurkálásért, hazugságért, átverésért… ők maguktól mentek el és kézen fogva távoztak a sértődöttséggel együtt.

Harag, felháborodás… komolyan, már elkezdtem nevetni. Ezek mi a fenének nekem? Haragszom, mert valami nem úgy történt, ahogy szerettem volna? Pedig pont azért történt másképp, mert nekem úgy lett jobb. Vagy felháborodom, mert az én nézetem szerint nem tetszik a kép? Ennyire nem lehetek ostoba! Pápá, felesleges holmik. Kukába veletek.

Nem-értés. Ugyan már… magammal vagyok a legtürelmetlenebb? Nem vagyok hajlandó tanulni? Vagy nem tudnám elfogadni azt, amit nem értek, mert nem kell értenem, csak elfogadnom? Most komolyan, ez nehézséget okoz?

Bizalmatlanság: na, ő ragaszkodó kis jószág. Azt hiszem, őt megpróbálom elcserélni esélyadásra. Szerintem jó üzletet fogok kötni.

Kétségek. Igen, nem véletlenül lapult meg a táska legmélyén. Egyszerűen nem tudom eldönteni, hogy ő ragaszkodik hozzám ennyire, vagy én hozzá. Hiszen sokszor ő segített abban, hogy ne menjek bele olyan dolgokba, amikről később beigazolódott, hogy jól döntöttem. És mivel kétségeim vannak afelől is, hogy vigyem- e magammal vagy sem, kicsit még cipelni fogom. Nagy szerencsém, hogy ő a legkönnyebb terhem, de az is igaz, hogy ő szokott a legjobban megkínozni.

Na jó… segítséget kérek. Őt rábízom az égiekre. Vegyék el ők – vagy rakják vissza a zsákomba, ha szükségem lesz rá, hogy ne hozzak elhamarkodott döntést, esetleg meg kell védenem magam valamitől.

Úgy érzem, Seholfölde most már egész jó kis hely lett.

Paeli Suutari mondta: Ha túl sok fájdalom és öröm ér egyszerre és ebbe belefáradunk, akkor erre egyes indián törzseknél ezt mondják: „Most megállunk és megvárjuk a lelkünket, míg utól nem ér.”

Achilles ínszalagszakadásom volt. Hosszú, fájdalmas volt a gyógyulás, de mégis életem egyik legjobb időszaka volt. Tele felismeréssel, ráébredésekkel, tanulással. Nemcsak a testem lassult le a mozgáskorlátozottság miatt, hanem a szellemem, lelkem is. Ki lett rántva a talaj a lábam alól szó szerint, de annak felismerése, hogy erre miért volt szükség, mindent mást megvilágításba helyezett.

Amíg nem állhattam rá sérült lábamra, addig járókerettel közlekedtem, aztán jött a mankó. Lassan, lépésről lépésre nyertem vissza egyensúlyomat és fokozatosan, óvatosan terheltem a lábamat, megfontoltam minden mozdulatot. Minden nap kicsit többet, kicsit merészebben, de nagyon vigyázva.

Persze, következett a gyógytorna, fizikoterápia, a műtéti seb kezelgetése, hónapokba tellett, amíg félelem és persze mankó nélkül tudtam közlekedni és felszállni egy tömegközlekedési járműre. A testem csodálatosan alkalmazkodott a megváltozott helyzethez, szépen gyógyult és sokszor már azt vettem észre, hogy nem sántítok és egyre hosszabbak lettek az olyan időszakok is, amik fájdalommentesen teltek el.

Eggyel nem számoltam, hogy a lábammal egyidejűleg a lelkem is nagyot esett. A szellemem sokat fejlődött, gyarapodott ezidő alatt, de szegény lelkem leült az út szélére a kanyarban és sérülten, elhagyatottan sírdogált.

Amikor észrevettem, rájöttem arra, hogy alaposan lemaradt, mert amíg én a testem rehabilitációjával voltam elfoglalva, a lelkemnek semmilyen segédeszköz, mankó nem jutott és egyedül nem volt képes velem haladni.

A mankót receptre írták fel, kiváltottam a gyógyászati segédeszköz boltban, mint ahogyan a lábamat gyógyító mediwalkert is. De a lelkemnek is kell egy segédeszköz.

Biztos vagyok benne és hiszem is, hogy van egy égi patika.

Önmagam orvosaként felírok neki egy mankót, és egyből a patika vezetőjéhez, Istenhez fogok a recepttel menni. Tudom, hogy segédei, az angyalok testreszabott segédeszközt fognak nekem az irányítása alatt készíteni és biztos vagyok benne, hogy teljes lesz a gyógyulás. Hiszek, bízom a reményemben, hiszek az Isteni tervben és az Univerzum nagyszerű zsenialitásában.

Úgyhogy, fürödve Isten szeretetében és vallva azt, hogy a hit feltétlen bizalom, nincs más dolgom, mint még jobban lelassulni, sőt, meg is állni egy kicsit, hogy megvárjam, míg utol nem ér a lelkem.

Ez egy 2021-es írásom, visszaolvasva úgy éreztem, megosztom veled, mert az égi patikus a magam írta receptre a Theta Healing csodálatos meditációs módszerét adta ki, életem végéig, korlátlan mennyiségben való fogyasztásra. 😊

Amikor olyan dologban szabunk magunknak határidőt, aminek nem lehetünk aktív részesei, nem befolyásolhatjuk, egy olyan korlátot szabunk magunknak, ami elveszi annak a lehetőségét, hogy minden akkor történjen meg, amikor itt az ideje. A határidő lejártakor ha nem történik semmi, csalódás ér, előtte frusztráció, türelmetlenség vesz erőt rajtunk és az értetlenség, tehetetlenség érzése borítja el elménket.

Saját magunknak állítunk fel időkorlátot elvéve annak a lehetőségét, hogy pontosan akkor történjen meg valami, amikor a karma törvénye szerint is minden érintett készen áll.

Az Univerzum ránk reagál. A korlátokkal nem csak magunkat, hanem a tökéletes isteni tervet is akadályozzuk és kétségbe vonjuk azt, hogy minden a mi érdekünkben történik. Soha nem előbb, soha nem később, mindig akkor, amikor ott van az ideje, mert csak akkor lehet tökéletes. Ebben legtöbbször az egó kebelbarátja a türelmetlenség, a legkészségesebb partner… Próbálja felülírni az Isteni időzítés létjogosultságát, hiszen, mi itt a Földön emberi időszámítás szerint gondolkodunk, de a Teremtő lélekidő szerint időzít, egy olyan globális látásmóddal, aminek mi emberi lények az emberi gondolkodásunkkal még csak közelébe sem vagyunk.

Egy örökké, természeténél fogva mindig cselekvő embernek ez a legnagyobb lecke: nem cselekedni, nem történtetni a dolgokat, szinte vakon és süketen, teljes hittel a Mindenhatóra bízni a megoldást.

… és tiszta szívvel elfogadni a döntést, mert ha abban a pillanatban nem is azt kapjuk, amit szeretnénk és esetleg fájdalmas is, tudnunk kell, hogy nekünk mégis az a legjobb, hiszen ezt egy olyan erő irányítja, ami soha nem az adott pillanatot, hanem minket a teljes valónkban, összességében lát. 😊

Senki nem vitatja, hogy a kés éles.

Számtalanszor jártam úgy, hogy nem figyeltem, vagy kapkodtam és elnyestem valamelyik ujjam, sőt, egyszer annyira beleszaladt a kezembe, hogy a sebészeten kötöttem ki…

Tehát, akkor ez egy haszontalan holmi lenne, mert sebesülést okoz? Dehogyis. Egész egyszerűen meg kellett tanulni használni. Mi kellett még? Odafigyelés, türelem, gyakorlat.

Valahogy így van ez azokkal az érzésekkel is, amik először sérülést okoznak.

Nem dobhatjuk sutba azzal, hogy nem használjuk többet, mert ártalmasak. Küzdeni sem érdemes ellenük, mint ahogy a késnél sem lehetünk élesebbek. Tehát nem harcolni kell ellenük, hanem el kell sajátítani a velük való bánásmódot.

Használni, együtt élni  kell velük megtanulni. Mint ahogy a betegségnél sem elég csak a lázat csillapítani, mert az csak a tünet kezelése, meg kell találni a betegséget kiváltó okot és azt gyógyítani- vagy az immunrendszert megerősíteni annyira, hogy legyőzze a kórt. A kiváltó okot kell megtalálni és azt átgondolni, kielemezni, leásni a legmélyére, hogy miért váltja ki bennünk azt a hatást, ami legyengít és nem hagyja átélni a létezés örömét.  A legkegyetlenebb, legkínzóbb érzést is el kell fogadni, meg kell élni, ízekre szedni és fel kell boncolni, hogy aztán olyan eszközzé váljon a kezünkben, ami a javunkat szolgálja. Igen, addig számtalan sérülést szerzünk. A legtöbbjük nem is fog heg nélkül gyógyulni. De legyenek ezek harci sebek, annak emlékei, hogy képesek vagyunk az ellenünk fordított fegyverrel saját magunkért harcolni…

Egyszer olvastam valahol, hogy a régi órásmesterek a munka végeztével felsepertették az inasokkal a műhelyt, de nem dobhatták ki azonnal a szemetet, át kellett alaposan nézni, hogy van-e benne lepotyogott alkatrész. A régi órákat nemesfémekből készítették és a legapróbb kis csavar, rugó is értéket képviselt. Ezeket a felsöprött koszból kikotorva, aprólékosan megtisztítva, vissza kellet rakni a helyére, hogy aztán egy következő szerkezethez fel lehessen használni.

Én is ezt csinálom, amikor a gondolataimat írásba foglalom.

Kisöpröm lelkemet, szabadulok a felgyülemlett szeméttől, de alaposan átnézem, mielőtt végleg megválok tőle, hátha találok benne egy-két elkallódott értéket.

Mert takarítani folyamatosan kell.

Sokkal könnyebb apróbb kupacokat átvizsgálgatni, mint egyszerre olyan halommal megbirkózni, ami már teljesen ellep.

Reményeim szerint nemcsak nekem segít ez majd, hanem neked is, kedves Olvasó, akinek társad lehetek a takarításban, rendrakásban.

Először ezeket a gondolatokat fogom veled megosztani, utána pedig egy kalandozásra hívlak majd az emberi létezés felfedezésének izgalmas folyamatában. 😊

Kedves Olvasó!

Szeretettel köszöntelek az Angyalház blogoldalon!

Olyan sok gondolat, téma gyűlt össze a fejemben, hogy már nem fér el benne, ezért úgy gondoltam, megosztom veled. 

Három éve mellrákot fedeztek fel nálam, ami egy műtéthez, sugárkezeléshez, hosszú felépüléshez, majd rá másfél évre egy helyreállító műtéthez vezetett. Ezidő alatt egy egészen különleges, tapasztalásokkal teli utat jártam be.

Már hosszú idő óta érlelődött bennem egy olyan segítő, támogató módszer terve, amivel úgy éreztem, segíteni tudok majd az embereknek. Sokáig úgy éreztem, működőképes, de valahogy még hiányzott hozzá valami. Ekkor találtam rá a Theta Healing csodálatos módszerére, amivel teljessé vált az ötletem és saját tapasztalataimmal karöltve elkezdtem segíteni az embereknek a betegségükkel, lelki problémájukkal való megbirkózásban.

Meggyőződésem, hogy ebben a dimenzióban, amiben emberként létezünk, a testnek sokszor fizikális segítségre van szüksége a gyógyulásban, és ez sokszor műtétet, gyógytornát, különböző kezeléseket jelent. Ugyanakkor nem szabad elhanyagolni a lélek, a szellem gyógyulását is, ami ezzel párhuzamosan kell, hogy történjen. Világossá vált számomra, hogy a legnagyobb segítség az okok megértése, önmagunk megismerése, azaz a mély ásás (Dig Deeper, a Theta Healing fantasztikus technikája), amivel felderíthetjük a miérteket és megérthetjük létezésünk valóját.

Ebben a blogban sok témát boncolgatok majd, természetesen a teljesség igénye nélkül. Lesz pár olyan terület is, ahol segítségemre lesz valaki, akivel aprólékosabban kibonthatunk egy-egy témát.

A blogban szereplő írások nem másolhatók, nem oszthatók, csak a szerző engedélyével. Ha a blog vagy az abban szereplő írások linkjét megosztod, azt megköszönöm.

Az érvekkel alátámasztott vita, amely szeretetteljes hangnemben folyik, lehet építő jellegű. De mivel ez a blog  politikamentes és vallási hovatartozástól független, minden erre utaló megnyilvánulást vagy esetleges tiszteletlen kommentet törölni fogok.

Ha pedig segítséget szeretnél kérni, keress fel itt, a közösségi médiacsatornák (Facebook, Instagram, TikTok) egyikén vagy az orokkenemeshet@gmail.com címen keresztül!

Öleléssel:
Móni