Ültem a semmi szélén. Nem olyan semmi volt, mint a Végtelen történetben, semmibb volt. Olyan volt a csend, ami már fájt. Hallgatott az ég, vagy én nem hallottam, nem mozdult semmi és én úgy döntöttem, befejezem az egészet. Szembesülve az összes hibámmal, baklövésemmel és a jelenlegi abszurd…

Na, most akkor hogy is van ez? Amikor történik valami, ami alapjaiban rengeti meg biztonságunkat és úgy vág ki minket a komfortzónánkból mint a gazdája azt a szegény macskát, aki a nagydolgát szeretné elvégezni, túlnyomó részben nem az az első gondolatunk, hogy, hurrá, köszönöm, mekkora leckét…