Ültem a semmi szélén. Nem olyan semmi volt, mint a Végtelen történetben, semmibb volt. Olyan volt a csend, ami már fájt. Hallgatott az ég, vagy én nem hallottam, nem mozdult semmi és én úgy döntöttem, befejezem az egészet. Szembesülve az összes hibámmal, baklövésemmel és a jelenlegi abszurd helyzettel, nem láttam értelmét tovább küzdeni. Önvád marcangolt, félelem és fájdalom, haszontalan, öntelt kis senkinek éreztem magam és vártam, hogy elnyeljen az a feneketlen semmi, ami körülvett. Annyira fáradt voltam, hogy már gondolkodni sem volt erőm. Bámultam a mély feketeséget, ami bennem és körülöttem volt. Nem akartam semmit és azt sem akartam, hogy bárki akarjon velem kezdeni valamit. Nem akartam, hogy segítsenek, csak süllyedni akartam a feketeségbe, beolvasztani a létemet egy egyszerű, tudatlan vegetációba, amiben semmire sem kell többet gondolnom.

Becsuktam a szemem és vártam a véget. De amikor újra kinyitottam, nem a fekete semmi vett körül. Egy börtöncellában találtam magam, nagyon mélyen a föld alatt. Tudtam, hogy odalent vagyok és azt is tudtam, hogy teljesen egyedül. Körülnéztem a kopár, levegőtlen cellában és egyszer csak észrevettem egy kuporgó lényt a sarokban. Iszonyúan nézett ki. Sovány testén rongyokban lógott a ruha, teste szabályosan rothadt a sebektől. Lehajtott fején a haj tépett, koszos tincsekben takarta el arcát és nem szólt semmit, nem nézett fel, nem is mozdult meg. Kíváncsiságom és döbbenetem legyőzte a közönyömet és odamentem hozzá. Éreztem, hogy nem szólíthatom meg és ahogy mellétérdeltem, annyira elkezdtem sajnálni, hogy elfelejtettem, mi a saját bajom. Elöntött a szánalom és azon kezdtem el gondolkodni, hogyan segítsek rajta. Az álla alá nyúltam és elkezdtem egy vizes ronggyal lemosni az arcát, ami felismerhetetlen volt a sebektől. Nem nyitotta ki a szemét, de hagyta. Aztán inni adtam neki. Nem szólt, nem köszönte meg, egyszerűen csak hagyta.

Minden éjszaka visszatértem hozzá. Napközben tettem a dolgom. Senki nem tudta, mi történik velem, a külvilág felé bezárkóztam, csak a feladataimat végeztem el, de senkivel nem kommunikáltam. Sőt, kértem a barátaimat is, hogy hagyjanak. Most el kell vonulnom, be kell zárkóznom, ki kell valamiből jönnöm és ezt csak egyedül tudom végigcsinálni.

Minden alkalommal kicsit jobban lett. Gyógyulgattak a sebei, fényesedett a haja, kicsit kiegyenesedett. Szemei még csukva, szótlan, görnyedt, de láttam a lassú változást. Teljesen elfelejtkeztem arról, hogy szerettem volna befejezni ezt az életet, annyira lefoglalt az az izgalom, amit ennek a törékeny kis betegnek a gondozása okozott. Egyik éjszaka, amikor bementem hozzá, már féltérden volt, egy botra támaszkodott és felém fordította arcát. Még az arcába lógott a haja, de még így is ledöbbentett a felismerés.

Az a nyomorult kis valaki ott ÉN vagyok.

Oda akartam rohanni, megölelni, kihozni, megmenteni, de nem engedte. Elfogadta a színtiszta energiát, amivel itattam, elfogadta a mosdatást, ápolást, de nem szólt, nem nyitotta ki a szemét, nem engedte magát megölelni. Elkezdtem hozzá beszélni, megmondtam, hogy felismertem, biztattam, hogy meg fog gyógyulni, hogy kihozom innen, újra egyek leszünk, mert szükségem van rá, nem hagyom elveszni, talpra állítom és minden rendben lesz.

Sokáig így ment. Aztán egyik nap, amikor dolgozni mentem, kora reggel felszállt a villamosra egy furcsa nő. Őrült mosoly volt az arcán, leült velem szemben és azt éreztem, hogy szinte a vesémbe mászik. Szabályos rosszullétet kezdtem érezni. Betolakodott az aurámba, vizslatott, kémlelt és nem tudtam semmit tenni, nem volt rajtam semmilyen védelem. Magamban ordítva hívtam Mihály arkangyalt, jöjjön védjen meg. Meg is jelent, de akkor éreztem börtönbeli lényemet, ahogy felkapja a fejét, kinyitja a szemét, ami valami egészen félelmetes zöld fényben izzott. A szememen keresztül ránézett a nőre akinek arcára ráfagyott a dermesztő vigyor, megmerevedett egy pillanatra és a következő megállónál zavartan leszállt.

Ahogy leszállt, mintha valami sötét, súlyos, fullasztó valami zuhant volna le rólam, mire beértem a munkahelyemre, szabályosan jó kedvem lett! Tudtam, hogy odabent, odalent az a másik énem élni akar, nyeri vissza az erejét és meg akar védeni.

Aznap éjszaka állva találtam gyógyulófélben lévő énemet. Még a botra támaszkodott, de sebei begyógyulva, haja simán hátrafésülve, dereka egyenes volt. Még a szeme csukva volt, de mintha halványan elmosolyodott volna. Meg akartam köszönni, hogy megvédett, meg akartam ölelni, de még mindig nem engedte. Csak bólintott és utamra bocsájtott.

Egy darabig nem látogattam. Egyszerűen tudtam, hogy most nincs szüksége rám, kicsit magára kell hagynom és újra fel kell fedeznem magam körül a világot. Újra meg kell tanulnom örülni a napsütésnek, a madárdalnak, annak, hogy melegszik az idő és főként annak, hogy élek.

Amikor újra meglátogattam, egy ragyogó, egészséges lény fogadott. A botra már nem támaszkodott, forgatta a kezében, a feje fölött, rám nézett és mosolygott!

Sírtam. Hosszú idő óta valami hihetetlen boldogságot éreztem és végre megértettem, hogy nincs reménytelen helyzet.

Ő jött oda hozzám... és megölelt. Tudtam, hogy most már nem kell félnem. Nem fenyeget a semmi, a bizonytalanság és az elveszés réme.

Nem olyan régóta már beszél is hozzám. Beszélgetünk. Elmondta, hogy még nincs itt az ideje, hogy elhagyja a börtöncellát, mert ez már neki nem börtön, hanem menedék. Angyali védelem alatt áll, senki nem juthat be, csak én.

Én – magamhoz.

Hamarosan eljön az idő, amikor kijön. Akkor újra egyek leszünk, egy erővel, egy tudattal, egységben.

Kedves Barátom, aki ezeket a sorokat olvasod, ne várd, hogy bármilyen tanulságot levonjak ebből a történetből. Bár ennek a néhány hónapnak ez a furcsa eseménye alaposan megváltoztatott, sok mindenre megtanított és talán még bölcsebb is lettem általa, nem azt a célt szolgálja, hogy a spiritualizmus zászlajára egy újabb szalagot kössek vele. Egyszerűen csak leírtam azt az élményt, ami elvezetett odáig, hogy újra megszeressem önmagam...