A létezés papírvékony, ingatag perifériáján úgy döntöttem, elegem van a túlélés vergődéséből és megkeresem a megélés beteljesedését.

Szerettem volna úti batyu nélkül menni, de zsákomba önmagától csomagolódtak be a hasznavehetetlen, de tulajdonomat képző holmik: csalódások, megbántások, bizalmatlanság, kétségek, harag, nem-értés, felháborodás, sértődöttség.

Hátamra ugrott magától a pakk, nem tudtam nem magammal vinni. Jó súlya volt, már az első lépéseknél éreztem, alig tudom cipelni. Fogalmam sem volt arról, hogy könnyedre tervezett laza túrámon hogyan vergődök majd el így a célig.

Elindultam lassan és a haszontalan pakk az egómmal szövetkezve életre kelt és élősködő útitársaimmá váltak. Egyfolytában arról győzködtek, hogy bárhová megyek is, nem szabadulhatok tőlük, stabilan beférkőztek tudatomba, szívembe, lelkembe és kétségeimmel csak táplálom, erősebbé teszem őket. Parazitaként rágták be magukat sejtjeim legbelsejébe, nem törődve azzal, hogy ezzel pusztítanak, rombolnak.

Vonszoltam magam, "minden mindegy" érzéssel, hagyva, hogy rágjanak, feléljenek élősködőim és lassan azt vettem észre, hogy fogalmam sincs arról, hová is tartok, ki is vagyok, mit is szeretnék magammal kezdeni.

Nem szabtam magamnak határidőt, hogy mikorra kell odaérnem valahová, ezért megengedtem magamnak egy kis pihenőt. Önmagam szemlélve jöttem rá, hol is vagyok.

Seholföldén.

Egy olyan helyen, ami nincs, mert nem létezhet még magamba forduló, általam alkotott kreálmányként sem. Mert ha létezne, ott ragadnék az idők végezetéig, vállamon az egyre jobban eluralkodó, sziszifuszi teherrel és sem jelenem sem múltam, de még jövőm sem nyerne értelmet. Egész létezésemet kérdőjeleztem meg a hátamon kapaszkodó haszontalanságokkal, azzal, hogy hajlandó voltam cipelni őket.

Ezért feleszmélve a beletörődésből, elkezdtem kipakolni a zsákot.

A csalódásokat megköszöntem. Hiszen ha nem csalódom, nem ismerem meg azt az érzést, milyen az, ha valamiben rendületlenül hiszek és valóban azt kapom, amire számítottam. Vagy még jobbat annál. Megköszöntem, hogy megkímélt a sors valami még nagyobb bukástól, idejében kiderült, hogy nem kell nekem az, amiről azt hittem, szükségem van rá. Ahogy átalakult a sok csalódás szükséges megtapasztalássá, lassan el is oszlott az éterben.

Megkönnyebbültem, kiegyenesedtem, pakoltam tovább, jobb kedvem lett, éreztem, hogy most fordulok a jó irány felé.

Jöttek a megbántások. Velük könnyű dolgom volt, mert nem vagyok haragtartó. Csak annyi dolgom volt, hogy megbocsássak minden szurkálásért, hazugságért, átverésért… ők maguktól mentek el és kézen fogva távoztak a sértődöttséggel együtt.

Harag, felháborodás… komolyan, már elkezdtem nevetni. Ezek mi a fenének nekem? Haragszom, mert valami nem úgy történt, ahogy szerettem volna? Pedig pont azért történt másképp, mert nekem úgy lett jobb. Vagy felháborodom, mert az én nézetem szerint nem tetszik a kép? Ennyire nem lehetek ostoba! Pápá, felesleges holmik. Kukába veletek.

Nem-értés. Ugyan már… magammal vagyok a legtürelmetlenebb? Nem vagyok hajlandó tanulni? Vagy nem tudnám elfogadni azt, amit nem értek, mert nem kell értenem, csak elfogadnom? Most komolyan, ez nehézséget okoz?

Bizalmatlanság: na, ő ragaszkodó kis jószág. Azt hiszem, őt megpróbálom elcserélni esélyadásra. Szerintem jó üzletet fogok kötni.

Kétségek. Igen, nem véletlenül lapult meg a táska legmélyén. Egyszerűen nem tudom eldönteni, hogy ő ragaszkodik hozzám ennyire, vagy én hozzá. Hiszen sokszor ő segített abban, hogy ne menjek bele olyan dolgokba, amikről később beigazolódott, hogy jól döntöttem. És mivel kétségeim vannak afelől is, hogy vigyem- e magammal vagy sem, kicsit még cipelni fogom. Nagy szerencsém, hogy ő a legkönnyebb terhem, de az is igaz, hogy ő szokott a legjobban megkínozni.

Na jó… segítséget kérek. Őt rábízom az égiekre. Vegyék el ők – vagy rakják vissza a zsákomba, ha szükségem lesz rá, hogy ne hozzak elhamarkodott döntést, esetleg meg kell védenem magam valamitől.

Úgy érzem, Seholfölde most már egész jó kis hely lett.