Senki nem vitatja, hogy a kés éles.

Számtalanszor jártam úgy, hogy nem figyeltem, vagy kapkodtam és elnyestem valamelyik ujjam, sőt, egyszer annyira beleszaladt a kezembe, hogy a sebészeten kötöttem ki…

Tehát, akkor ez egy haszontalan holmi lenne, mert sebesülést okoz? Dehogyis. Egész egyszerűen meg kellett tanulni használni. Mi kellett még? Odafigyelés, türelem, gyakorlat.

Valahogy így van ez azokkal az érzésekkel is, amik először sérülést okoznak.

Nem dobhatjuk sutba azzal, hogy nem használjuk többet, mert ártalmasak. Küzdeni sem érdemes ellenük, mint ahogy a késnél sem lehetünk élesebbek. Tehát nem harcolni kell ellenük, hanem el kell sajátítani a velük való bánásmódot.

Használni, együtt élni  kell velük megtanulni. Mint ahogy a betegségnél sem elég csak a lázat csillapítani, mert az csak a tünet kezelése, meg kell találni a betegséget kiváltó okot és azt gyógyítani- vagy az immunrendszert megerősíteni annyira, hogy legyőzze a kórt. A kiváltó okot kell megtalálni és azt átgondolni, kielemezni, leásni a legmélyére, hogy miért váltja ki bennünk azt a hatást, ami legyengít és nem hagyja átélni a létezés örömét.  A legkegyetlenebb, legkínzóbb érzést is el kell fogadni, meg kell élni, ízekre szedni és fel kell boncolni, hogy aztán olyan eszközzé váljon a kezünkben, ami a javunkat szolgálja. Igen, addig számtalan sérülést szerzünk. A legtöbbjük nem is fog heg nélkül gyógyulni. De legyenek ezek harci sebek, annak emlékei, hogy képesek vagyunk az ellenünk fordított fegyverrel saját magunkért harcolni…